Amire nem nézünk rá, az nincs is. Amit nem látunk az nincs is, és amiről nem akarunk tudni az sincs. De az sincs amiről nem beszélünk. Valahogy így tengetjük mostanság a napjainkat Leventével. Láthatatlanul. Elképesztő módon szomorú vagyok miatta. Tulajdonképpen az egész helyzet miatt, ami ősz óta, vagyis hát inkább a covid járvány kezdete óta kialakult, szóval az van, hogy szép lassan kiíródtunk a társadalomból. 

Nincs ezen mit szépíteni, SZEGREGÁTUMBA küldött minket a rendszer. 

Március elsejétől, végérvényesen.

Tulajdonképpen azzal indult, hogy  elvesztettem a munkám. Jobban mondva maradhattam volna még egy ideig, de elmenekültem. Elmenekültem abból a mérgező környezetből, ahol debilezték, hülyézték, a legkisebb fiam, csak azért mert autista, ahol  kikezdték a legnagyobb fiam, mert van aki szerint üldözendő az identitása, bár soha nem találkoztak vele. Annyi gerinc sem volt egyes kollégákban, hogy a szemtől-szembe odaálljanak elém, hanem a pletykákból táplálkoztak, és tovább terjesztették. Tulajdonképpen ellehetetlenítették a munkám, szép csendben aztán nagy dirrel-durral, pedig jól ismerték a hátterem.

Ja hát igen, egy autista gyerekkel az oldaladon, nagyon hamar rád sütik, hogy problémás vagy, még akkor is, ha nem vagy az, mert a munkád jól elvégzed, ahogy én is mindig, jól elvégeztem. De akkor is ufónak néznek, mert hát ugye az oldaladon ott lifeg az a gyerek. Aztán szép módszeresen kicsinálnak. Hányásig terhelnek, és minden mocskot összehordanak a hátad mögött, csak azért, mert nem egészen nett a háttered. Van benne egy kis bökkenő, az AUTIZMUS. Ami nem fér bele a munkakörnyezet "imidzsébe". Így volt ez most is, és az előző munkahelyemen is. Mondjuk a mostani az nettó kirekesztés volt. Azóta is a bűntető feljelentésen gondolkozom, csak avval meg az a bajom, hogy úgysem lenne semmi következménye a gyakorlatban.

Hát, hogy is mondjam, abszolút célt ért a kormányzat gyűlöletkampánya és az agymosás. Elítélni mindent, ami csak egy cseppet is más. Mindezt úgy, hogy távol áll tőlem a politika, csak és kizárólag a fogyatékossággal élők (autisták) érdekvédelmével foglalkozom, pártoktól és politikától függetlenül.

Szóval ez most olyan, nyuszika, ha van rajtad sapka akkor is, meg ha nincs rajtad sapka akkor is beléd állok. Szívj, minél nagyobbat. Neked ez a sorsod, oszt be....

Egy hónapja GYOD-on vagyok, most az a dolgom, de tulajdonképpen eddig is az volt, azaz 0-24 órában Levente ellátása. Szeptember óta az itthon tanítása és a fejlesztése is. Minden IS vagyok mellette, az Anyától - a tótumfaktumig. Természetesen segélyen, mert a GYOD az, az ! Ezt sok laikus nem tudja. Olyannyira nem, hogy egy ismerősöm egy hete megkérdezte, hogy akkor most én az önkormányzat alkalmazásában álló szociális gondozó lettem??  Per jó lenne, de nem. Ez nem munkaviszony, nem mehetek szabadságra, és sorolhatnám, hogy még mit nem. Semmi olyan jog nem illet meg mint egy átlag magyar munkavállalót. Ez egy segély kérem szépen, és a kedves ismerősöm ezt sehogy sem értette. Mert ha gondozok, akkor annak szociális ellátásnak kéne lennie nem?? No igen, de ez nem az az ország és nem az a ház. Szóval most ez nekem is szegregátum, nem csak Leventének. Nyomorultul is érzem magam miatta. Nagyon megalázó, láthatatlan semminek lenni. Akárhogy integetsz erről a platformról, úgysem vesznek észre.

Tulajdonképpen én munka képes vagyok, Levente meg iskola-  és közösségképes lenne, ha lehetne, de úgy fest, az nem ez a rendszer. Se nem az ami volt, és se nem az ami lesz. Magyarul, lehúztak minket a latrinán. Mondjuk eddig is le voltunk húzva, csak most a nyakunkba is borították a szart, és ezt még szépen fogalmaztam. Teszem mindezt a pártok politikájától FÜGGETLENÜL, amihez tartom magam, rendületlenül.  

Nincs se jobb, se baloldal, és ezt jó lenne már megérteni, VÉGRE !!!

Azért mert pl a nagyfiam , önkormányzati politikai pozícióban van, nem kell rám bélyegeket sütögetni, SE A TESTVÉREIRE !! 

A fogyatékossággal élő gyerekek ellátásában, egy oldal van/létezik, az a :GYEREKÉ/ GYEREKEKÉ ! És pont .Az Ő (Ők) oldalát és az Ő (Ők) érdekét kell nézni. 

Ajánlanám szeretettel ezt a mondatot, a politikai élet összes szereplőjének, tök mindegy milyen pártlogó alatt tevékenykedik.

Csak úgy csendben megjegyzem, hogy a hazakényszerülésemmel, havi 136.000 jó magyar forintot buktam, és evvel most nagyon sok minden felborult itthon. Jó azt aláírom, hogy Levente itthon tanítása mellett, a 6 órás munka nagyon sok volt, mert az munkanapok 95%-ban inkább 8-9 óra munka volt, az esztelenül rám pakolt munkafeladatok miatt, persze a 6 óra feletti rész grátisz. Mert a munkát el kell végezni és pont. Amivel nem lett volna gond, ha rugalmasabb a cégvezetés, és nem veri a szellemi állomány nyakába a job kontrollt, egy pár éve. Szó szerint digitális pórázon vagy, és ha három-öt percet töltesz a munkaállomástól távol, mert mondjuk rád jön a szapora, akkor írásban vagy szóban meg kell magyarázni. Nekem Levente miatt kellett magyarázkodnom, elég sokszor, mert egy pár esetben amikor vis major volt a szobájában, és átrohantam, a helyzetet orvosolni, kifutottam az idő limitből. Utána meg jött a már megint hol voltál, kezdetű mondat. Meg a megmondtam, hogy úgyse fogod bírni egy autista mellett. Pedig minden munkát elvégeztem, sőt még azon túl is.

Leventének sem volt jó, hogy állandóan délután tanult ez tény. Persze szerettem volna 4 órába átkérni magam, jeleztem is minden szinten többször is az évek alatt, de mindig azt kaptam vissza, hogy a munkaköröm amúgy nyolc órás, csak te olyan ügyes vagy, hogy hat órában is meg tudod csinálni, és pont. Ha nem tetszik így, akkor lehet felállni, és jó napot. Na mindegy, soha többet job kontrollt, soha többet digitális rabszolgaságot.

Az utóbbi két évben, nagyon kikészültem fizikailag is. Reggel 5:30-tól 13-14 óráig dolgoztam, Levi itthoni gondozása és tanítása mellett. 14 órától 16:30-ig Leventével tanultam, és kb 17 órától futottam Levivel a piacra, közértbe utána haza, és volt vagy este 7 óra, hogy megfogtam a porszívó végét és álltam neki a házi munkának. Este f10-10 előtt sosem fejeztem be Sokszor annyira kimerült voltam, hogy vagy az ajtó mellett csúsztam le, vagy a stressztől és a fáradtságtól hánytam. Közben ugye ott a nagy kamasz, aki ugyan sokat besegített, meg most is besegít, de én evvel úgy vagyok, hogy első az iskola és a lecke, utána jön a többi, a segítés, az egyéni szabadidő, vagy a sport. Végülis a házasságom is azért működik teljesen jól, vontam le az utóbbi két év végkövetkeztetését, mert a férjem hátát többet látom. Egy biztos, itthon, este fél nyolctól biztos pont, -jó nem mindig- de addigra mindketten olyannyira fáradtak voltunk / vagyunk, hogy beszélgetni sincs erőnk. Szóval úgy csendben mutogatunk. Szumma, Ő jól el van a magyar utakon a 40 tonnásával, én meg jól, -de tök egyedül-,el vagyok itthon a gyerekekkel. Sajnos nulla segítséggel. Amúgy egy frászt vagyunk jól el, ez a nagy igazság. Per ezt pont nem a házasságunkra értem, hanem a napközbeni tevékenységünkre. Ő is szét-stresszeli magát, meg én is. Nem a leányálom kategória a munkája, se az állandóan köhécselő kamionja. De ez van, ő szereti a munkáját és ez a lényeg, én meg maximálisan tiszteletben tartom.

Maradjunk annyiban, hogy az én "munkám" sem leányálom. A mostani meg főleg nem. Értem ezt az itthon oktatásra, most már az összes fejlesztésre is. Eljött az a pont, hogy mindenhol ( kommunikációs/szociális fejlesztés illetve a pszichológus ) azt kellett mondanom, hogy vége. Nem tudunk többet menni. Nem tudok szponzorációt szerezni. Sajnos Alapítványt nem tudok létrehozni, nincs keretem az alapításra, ügyvédre meg egyebekre. Megtakarításom nincs, adósságom meg már annál több. Ráadásul a volt cégem felé is tartozom, hiába kértem a felmondásomkor, hogy ne utalják át a cafetériámat, sikerül azt mégis, most meg vissza kell fizetnem. Volt előlegem is, amit egy összegben a kilépésemkor levontak, így március elseje óta, tulajdonképpen csak pillogok, mint hal a szatyorban. Végül is háromszázötven-ezer forint megmentene, (az adósságomtól) a mostani helyzetemben, de az az összeg olyan messze van tőlem, mint Makó, Jeruzsálemtől. Ráadásul egészségügyi vis.major-ok tömkelege borult rám a gyerekek és a saját egészségemmel kapcsolatban is. Zalán fülgyulladása, szemromlása. (lózungom sincs miből csináltatok új szemüveget neki) Leventének megint fogműtétje lesz, úgy fest kétszer is, életbe vágó lett volna, ha még két hónapot tudtunk volna járni pszichológushoz, hogy felkészítse, mert most hétfőn, a fogászaton, annyira rettegett, hogy rosszul lett utána. Pedig előtte, két hétig minden nap arra treníroztunk, hogy kinyissa a száját, és ne féljen. Sajnos a doktornő Levi előtt közölte, hogy műteni kell megint, így hazafelé, meg is omlott miatta. Két napja folyamatosan sír, mert tudja mi fog történni június 14.-én. Hiába mondtuk a doktornőnek, hogy ne mondja Levente előtt, ha műteni kell, ugyanis megérti, hogy miről van szó. 

Ráadásul engem is kell megint, mondjuk ez csak kis beavatkozás, de az állami rendszer úgy áthajtott a magánba, hogy a lábam se érte a földet. Muszáj lesz pedig, mert bár a biopszia teljesen jó lett, de van még egy lipómám,20 forintos nagyságban, nagyon rossz helyen, és a doki attól tart, hogy rosszindulatúba fordul. Némi kálváriát jártam be, mert a helyi sebész onkológiára küldött, az onkológia meg visszautalt, hogy a covid miatt, most nem férek bele a táncrendbe, ez még nem liposzarkóma. A helyi sebész, meg olyan öreg mint az országút, aranyos kedves, drága meg minden, ismerem gyerekkorom óta, de miután ez egy napos eljárás lenne, mert bódítani kellene, vagy egy kicsit elaltatni, és még nem állt annyira helyre az eü. rendszer, ő kérte, vagyis javasolta, hogy a leggyorsabban félmagánúton lehetne túlesni az eltávolításán, zusammen alles 80.000 forintért, a kontrollokkal együtt. Egyébként meg novemberre tud adni állami eü. időpontot, vár szeretettel. Csak nem lenne jó, ha a nyarat még végig húznám vele. Teszem hozzá nekem se, mert nagyon rossz helyen van. Zavar, ez az igazság. Mindegy, nincs rá keret.

Most semmire sincs. Most tényleg kenyér gondok vannak. Jelen azt sem tudom, miből adom fel a csekkjeim, mert adós maradtam a fejlesztések árával az előző hónapban, a mostani GYOD-ból rendeznem kellett az elmaradásom, hiszen, nem tudjuk tovább finanszírozni Levente két fejlesztését. 

Mi kis pénzű emberek vagyunk, nincs hová nyúlnunk. Nekem nagyon nagy érvágás volt, hogy szegregátumba kényszerített minket a rendszer. Annyi esélyt sem kaptam Leventének, hogy ha már teljesen szabálytalanul jelölték ki az iskoláját, mert elvben a Bizottság szerint nem lehet felső tagozatban,  -de valamit meg muszáj - , hogy helyette jelöljenek ki másikat, még akkor is, ha egyéni tanrendes. A Bizottság a nyakamba akasztotta az egészet, keressek én neki, mert ők nem tudnak mit kijelölni, plusz hozzam be vele a lemaradást, amit a Szellő Egymi-ben az alsó tagozatos gyógypedagógus nemtörődömsége okozott, mert nem úgy tanították ahogy elő van írva. Persze folyamatosan keresek, öt iskolában jártunk próba napokon, háromból a lemaradása miatt, kirúgtak minket, két iskolában várólistán van, a sor végén. Szóba jöhetett volna még pár magán iskola is, de amíg nem találok itthonról végezhető, négy órás, fix jövedelmű munkát, ( adminisztráció, gépelés, ilyenek) addig esélyem sincs, hogy abba az irányba induljak Leventével. Orbitális nagy sz@..ban vagyunk, nincs mit szépíteni rajta.

Egyedül a tájfutás marad, amit annyira imád Levente, úgyis csak Budapest környéki versenyekre járkálunk, a legmesszebb Szár magasságában lesz, a hónap legutolsó napján. Ha szerencsém van, addigra utalják a GYOD-om. Ha nincs, akkor passzolom. 

Őszinte leszek, az utóbbi hónapban nem voltam túl jól, olyan sehogy sem. Csak vagyok, robot állapotban. Levente is beteg volt két hetet, még pluszban az is, és a teljes elszigeteltség sem tesz jót. Alig-alig beszélgetek valakivel.  Csak a versenyeken, a szia, hogy vagy körök. Nagyon nem találom a helyem. Leventét tanítom, és gondozom a négy fal között és ennyi. Igen, sokat sírok mostanában, úgy csak magamban. Kilátástalan ez az egész helyzet, és sehol nem találok kapaszkodót, se megoldást, csak csúszok lefelé, próbálok a gyerekeimből erőt meríteni. Segíteni a legkisebbet és támogatni a nagyobbakat. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem tudom miből kinyitni a világot nekik, bárhogy is szeretném.

Ez egy lehetetlen helyzet. A legkisebbem, totális szegregációba küldte az állami rendszer, vele együtt engem is. Nem volt számomra  más alternatív lehetőség. Nem volt számomra más választás. 

Levente csak egy csendes kis kamasz, jó adag autizmussal, akit és amit képtelen a körzetes EGYMI iskolája ellátni. Nem csak a szakember hiány miatt, persze az is benne van vastagon, hanem van benne némi gáncsoskodás is, a legidősebb testvére miatt. Mert hát ugye a Tanker, meg a helyi Önkormányzat, nem ugyanabban a csapatban focizik, és ez vastagon kivetül Leventére. Csendben is lehet diszkriminálni, ugyebár. 

Én meg csak strigulázom a jogsértéseket.....

A baj, hogy a megoldást sem látom, a remény elveszett, meghalt. Levente számára teljesen, és a számomra is. Most tényleg nem látok kiutat a helyzetünkből. Se jelen, se jövő.....

Tudom, tudom kitartás ( Dóri) , de most az nem old meg semmit.  Rég voltam ennyire nagyon nyomorultul, ez tény. Egyáltalán nem merek a jövőben nézni. Egy órányira, előre se. 

Annyira jó lenne, ha megmentene valaki vagy valakik minket. De arról csak éjjelente álmodom. Sajnos ez itt most a valóság, a mi valóságunk, húsbavágóan fájó. Remények és jövő nélküli szegregáció. 

( Ha esetleg tudnál minket támogatni, vagy Levente fejlesztésében segíteni, vagy a fejlesztési költségeiben segíteni, azt nagyon szépen megköszönnénk. Illetve, ha esetleg lenne valakinek itthonról végezhető 4 órás adminisztratív, (nem kereskedelem, nem MLM) munkalehetőség a tarsolyában....heti egyszeri bejárással, vagy teljes távmunkában. )