Rég írtam róla, Ő meg hétfőn szép csendben behúz egy strigulát, és szép csendben tizenöt éves lesz,
március huszonkettedikén.

Őszinte leszek, sajnálom a jelen helyzetért, nem gondoltam volna, hogy minden marad ugyanúgy,
ahogy tavaly. Online térben, zárt világban, nagy magányban, csendben a négy fal között, igaz
legalább Budapest nincs bezárva. Talán idén torta is lesz egy kicsike, ha más nem is, nem csak
palacsinta.
Talán torta is lesz egy kicsike, legalább ennyi öröm legyen. Rossz érzés nagyon, de most mást nem
enged az élet. Nincs már hova húzni a nadrágszíjat, rég ki lóg a lábunk a takaró alól. A Covid mindent
átírt. Igen, szerettük volna meglepni valami komolyabbal, de az csak távoli álom marad egyenlőre,
hogy lecserélődjön az online oktatás digitális eszköze, az öreg, harmadik generáción át öröklődő,
billentyűzet kiesős laptop, vagy esetleg teljesüljön az álom vágy tájolós, magasságmérős, időjárás
jelentős,lépésszámlálós okos óra, aminek mind Erdész tanonc venné hasznát.
Persze tudja, elmagyaráztuk, érti, megérti, mint mindent, hogy egy ideje már nincs és nem is tudjuk
mikor lesz, mert egyáltalán annak is örülnünk kell, hogy túléljük valahogy a hónapokat. Hogy van még
étel az asztalukon, és tető a fejük felett, és mindent megteszünk azért, hogy a jelen virtuális iskoláját,
ha nem is minden héten, csak minden másodikon vagy harmadikon, erdőre váltsuk, az általa úgy
imádott nagybetűs ERDŐRE, ahol az Ő hivatása kicsit több mint négy év múlva.

Ez a gyerek nagyon nagyot ment, ha visszagondolok az eddigi életútjára, pokoli szorgalommal tesz a
jövőért, azért, hogy elhivatott és jó szakemberré váljék, mint Erdésztechnikus.
Nem árulok zsákbamacskát, amikor azt mondom, hogy az osztály egyik legjobb tanulója. Azért a 4,62
az 4,62, nem fáklyás menet a technikus osztály, tenni kell, tanulni kell.
Nagyon sajnálom, mert tavaly március óta két és fél hónapot tölthetett el közösségben, az új
osztályban, a kilencedikben, Az új osztályban, az új osztálytársakkal, akiket nagyon a szívébe zárt, és
az iskolában, ahol meg nagyon szeret. Jól érzi magát Piliscsabán. Online is boldogul, a bizonyítványa
ennek tükre, az már más kérdés, hogy egyre nagyobb és óriásibb lelki teher a bezártság. Az ablak a
parkra, ami mögött a magány.
Egy tizenöt évesnek, nem így kéne és nem ezt kéne megélnie. Ez egy elvett kamaszkor, nincs
szárnybontogatás, nincsenek haverok, kortársakkal felhőtlen nevetés, csak a család fészekvédelme,
és a csönd, meg a fekete, covid statisztika, velőtrázó, csontba maró sikolya, amit minden egyes nap
lát.
Ez így nem a felhőtlen kamaszkor. Gépiesen viszi le a kutyákat nap, mint nap, hogy mozogjon,
legalább ennyi van, már mondanom sem kell, mert Ő mondja, hogy tudom Anya, MASZK,
kézfertőtlenítő, nem nyúlok semmihez, nem beszélgetek közelről senkivel. Haza jövök, átöltözöm,
kezet mosok, fertőtlenítek, folyosót törlök, TUDOM az Öcsém. Sok százszor mondtam el, már nem
kell, beleíródott automatizmus. Beleíródott és ez fáj, mert nem ez kellene, beleíródjon egy tizenöt
évesbe, hanem a szabadság és a szellő, meg az esőillat, a zöld, és a szép, amire jó visszaemlékezni,
majd a felnőttkor derekáról.
Ez most így nem kamaszkor, rossz lapokat osztott le az élet, és Ő még sem irigy a nagyobb
testvéreire, hogy nekik más volt a tizenöt éves szabadság.
Ő tényleg minden segítséget és támogatást megérdemel, és én nem tudok mindent megtenni, bár
tehetnék többet, de nincs rá kapacitásom, anyagi javam, és a kezemben eszköz, hogy megtegyem.

Mára már luxussá vált egy új kabát, egy cipő, egy új nadrág. Elvesztette kézenfekvőségét, már nem
tudom cserélni a dolgokat, akkor sem, ha égető lenne, egy jó ideje. Azt hittem vissza tudunk
kapaszkodni, bíztunk benne, tettünk érte, de csak vergődünk, előbbre nem jutunk, de legalább
becsülettel, vagyunk ott ahol.
Zalán is látja mennyire elfáradtunk, pedig, ha szétszakadok, akkor is próbálok mosolyogni, nem az ő
terhük kell legyen ez a kifordult világ,az a sárkány az enyém. Sajnos mégis megérzik.
Sokszor figyelem.
Nem türelmetlen, nem lázad, csendesen visel mindent, konzekvenciát von, aminek néha hangot ad,
de csak családi körben, nem a kortársaknak. Szerencse, hogy jól tűri. Sajnos az öccse kevésbé.
Szerettem volna Neki szép születésnapot, levinni "csakúgy"-ból Észak-Balatonra, vagy a Bükk tetejére,
sétálni egyet Szeged közepére, teljesíteni pár kamasz kívánságot, fából vaskarikát, valamit, mert csak
egyszer tizenöt éves. Csak egyszer tizenöt, mert hipp-hopp és elszáll a fiatalság, Ő meg olyan jó
gyerek. Igen, megérdemelné, de most a kenyérgond, fontosabb, meg a minden napok túlélése.
Azt se tudom holnap mi lesz, nem hogy hétfőn.
Jobban mondva hétfőn Zalán tizenöt lesz, jó lett volna, ha szabadabb lehetne, ha élhetőbb, kicsit
könnyebb napokat adna a sors…..és én meg tudnám lepni valamivel…

Zalán BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, kérlek szépen ne haragudj ránk, hogy idén csak a gesztus marad.