Február huszonötödike kettőezer-huszonegy.  Nem-nem, vagyok jól a bőrömben, gépiesen tolom itthon a felmosó fát, és közben gondolkozom, ezen az átkozott valamin, a jelenem körbeveszi, és gyilkos módon szép lassan fojtogat. 

Lassan egy éve vagyok háromnegyed részt bezárva, a gyerekeimmel, nekik két hónap iskola adatott meg közben, nekem meg heti egy-két nap munkahelyen lét.

Már most látom előre, hogy az idei se lesz a családom éve, ha ez így megy tovább, már pedig előre prognosztizálható, hogy nem fog.

Lejtőn vagyunk lefelé, és erről egyáltalán nem tehetünk. Hónapról, hónapra vergődünk, huszadikára teljesen kiürül a családi kassza, akár mennyit is húzunk a derékszíjon. Nem gazdálkodunk felelőtlenül, az utolsó fillérnek is pontos helye van. A jövedelmünk állandó, évek óta nem változott, viszont az élet árai, „hótkussban”- hogy megboldogult anyám szavaival éljek-, duplájára nőttek.

Tegnap lementem a patikába, és a végösszegnél, - naívan hittem, hogy az utolsó tizenötbe a kártyámon belefér-, de NEM, majdnem szívgörcsöt kaptam. Ki is szúrtam egy mondatot kis híján sírva, hogy hogy az istenbe csúsztak fel az árak ennyire egy szűk hónap alatt? Nem hogy az utolsó tizenötbe nem fért bele a kártyámon, pont a duplája lett a végösszeg. Hogy mi van???

Na állj akkor ugorjunk neki még egyszer. 

Még egyszer is ugyanannyi lett. Nem tudtam megszólalni.

Tudom, hogy sajnál a patikus, tudom, hogy segítőkész, tudom, hogy pontosan ismeri a helyzetem, és Leventét. De nem tudott kevesebbet mondani, csak annyit, hogy, már be sem jelentik, ha felmegy, van amikor Ők is csak az átvételnél szereznek tudomást az áremelésről. 

Jó.. de most mit csináljak?

(„Ez szeret, ez nem szeret”.) Ezt viszem, ezt nem viszem. De basszus csak vinnem kéne, mert e nélkül nem fenntartható az amúgy is gyenge immunrendszer. Most honnan az istenből szerezzek rá pénzt. Mit csinálok, ha pénteken elfogy? Én nem mondhatom, hogy viszem az olcsó helyettesítő tablettát, nem olyan drága, mint a szirup. Kérem szépen ez itt nem faxni, ez tokostól, ajtóstól AUTIZMUS. NEM TUDJA a tablettát lenyelni, ha fejre állok se, akkor se, ha az csak a felébe kerül. Tudom igen, a szirupból több kell, de nincs más választásom. Örüljek, hogy egyáltalán a szirupot beveszi, annak, hogy elfogadja, az ízt, a színt és az állagot. Aki autista gyereket nevel, az tudja. A laikus aligha.

Jó, figyelj kérlek szépen sztornózd az egészet, át kell gondoljam.

Leültem a patika előtt az útpadkára és sírtam. Tudtam, hogy eljön ez a pont, de reméltem, hogy valahogy túléljük, átlendülünk. Hát most nem megy.  Nem megy, de nem is tudtam min gondolkozni, nincs is miből gondolkodni, ismerve az anyagi helyzetünk.

Hazamentem, és nem szóltam egy szót se, azóta se, nincs kedvem beszélni. Csak a kötelezőt.

Most már tényleg elég volt.

Elég volt a hitegetésből, hogy hú, ebben az országban minden rendben van, szép az élet, ha van munkád és becsülettel élsz, nem leszel az út szélén hagyva. Egy frászt nem!

Évek óta az út szélén vagyok hagyva, csak azért mert fogyatékossággal élő gyereket nevelek. Egész éjjel számoltam, egy percet sem aludtam. Igaz mondjuk Levente sem, felborította a hirtelen jött tavasz.

Forintról fillérre kiszámoltam, az összes havi költséget, a szelektív evéstől, a rezsi költségig, a ruhán át a taníttatásig, a fejlesztéstől a patikáig, az utolsó szögig, az utolsó lamináló fóliáig, a szója tejtől, a tejmentes diétáig, és az utolsó színes ceruzáig. Havi 210 ezer forintra lenne szükségem, hogy alapszinten, a legolcsóbb opciókat figyelembe véve, Levente költségeit finanszírozni tudjam, mint fogyatékossággal élő, autista gyerekét. Ebben nincs benne semmi extra, semmi külön, semmi eszköz, és a fejlesztés is csak nur általunk. 

Nem árulok zsákba macskát, a részmunkám ellenértéke száznyolcezer jó magyar forint. Tokkal vonóval, mindennel. Igen a részmunkám értéke, mert én kipontozódtam az autizmussal együtt, a teljes munkaidősök palettájáról. Egyáltalán annak is örülök, hogy van részmunkám, mert ez a Covid alatt óriási kincs.

Levente tekintetében százkettő ezer forint deficitben vagyok, és hol van még a lakásrezsi, Zalán a kilencedikes középiskolás, és persze mi ketten, a felnőtt keresők. 

Tulajdonképpen ebben a hónapban, pont annyi befolyó jövedelmünk volt, hogy kifizettük a kötelezőt, és nem maradt pénzünk, egyetlen forint se. Semmi, nulla. Két számlát félre toltam, és az maradt élelemre, igaz jelen azt sem tudom, hogy fogom pótolni a rést.

 A férjem állásidőn, hétfőn elvben kezdenie kéne, de eddig hozzá sem szóltak, hogy indul az idei munkaidény, magyarul márciusban sem fogunk talpra állni. Szóval nincs tovább. Hétfő óta 30 helyre küldte el az önéletrajzát, de nincs sógor, koma jó barát és hátszél, hogy segítsen, normális pozíciót találni, belföldes, napi bejárós kamionsofőrként, Budapest északi régiójában. ( Tényleg a Pilis Logistic–nél,nincs valakinek erős hátszele, aki segíteni tudna oda bekerülni?? Be van adva az önéletrajza oda is..) Nem vándor-madár a párom, de Levente miatt muszáj stabil kiszámítható céget találnia, nem baj, ha látástól mikulás, csak fix bér, fix napon fizetett bér, és bejelentett legyen. Úristen,hogy mekkora álmaink vannak?

Végül is csak annyi, hogy becsülettel felneveljük a két kisebb fiút is, még ha a kisebbiket nagyon speciálisan kell. 

Egyébként Leventét márciusra is kipontozta a gyerekorvos, az iskolája igazgatója, tegnap megadta a felmentést. Isten őrizz, hogy bármilyen formában elkapja a koronavírust, mert egy esetleges MIS-C tragikus kimenetelt okozhat, az immunszupresszív állapota miatt.

Zalán marad tovább itthon, én meg csak nézem az egyre jobban depresszióba süllyedő, de nagyon kötelességtudó és a hivatására teljes erőbedobással készülő tizenöt évest. Van olyan nap, amikor este hétkor még tanul. Egyébként, tényleg sokkal, de sokkal többet, mint az iskolai időszakban. Na jó ezen sokszor keseredetten vigyorgok, mert volt két és fél hónapnyi személyes szerencséje az új középiskolájához. Most Covid zárlat alatt ül, digitális nagy magányban, heti egy nap gyakorlat szabadsággal, hőmérőzve, maszkban, és sokszor kesztyűben, ki hogy követeli éppen.

Tűri.. De láttam már sírni, hogy elege van. Olyankor leülünk beszélgetünk, nézzük a fákat az ablakból a parkban, és együtt sírunk. Hétvégén meg próbáljuk az elméleti erdészeti tananyagot gyakorlatra váltani. Azok nem pihenős szombatok, csak mi vagyunk a „szaktanárok” mert ránk terhelődött, szép csendben az egész vizuális gyakorlati bemutatás. Végül is nem teher, mert imádjuk az ERDŐT és szeretnénk, ha Zalán szívvel lélekkel tanulná a hivatását. Egyébként úgy is teszi, minden, de minden ráfordítást, figyelmet és tanítást megérdemel.  Elképesztően szorgalmas. 

Tűröm én is a Covid zárt, igaz már pokoli nehezen, várom azt a bizonyos SMS-t a férjemmel együtt, Levente védelmének érdekében, január első napjaiban oltásra regisztráltan. De keserűen konstatáltam, hogy az adataim csak a promócióra kellettek, méhnyak-rákszűrés behívót preferálva, meg mammográfiát, (láthatná a rendszer, hogy rendszeresen járok, de nem akarja látni.) meg mindenféle kormányzati reklám anyag megküldését kell megéljem, de az senkinek sem esik le, hogy per nekünk egy lassan négy hónapja itthon tanított immunszupresszív autista gyereket kell fészekvédelemben tartanunk. Pedig a nyavalyáimmal egyetemben, már én is soron lehetnék, de az a kutyát se érdekli, nincs oltás. A huszonhat éves fiam már két hete megkapta a kitöltendőt, velem ellentétben, igaz oltást, azt még nem, ahogy én sem, de mondjuk a krónikusom miatt, levelet sem, amit már meg kellett volna. Oltás káosz, itt senkit, de senkit nem érdekel az ember. A háziorvost meg hiába hívom, senki sem veszi fel. Jó elhiszem, hogy le van terhelve. Isten bizony én már a Kínai oltásnak is örülnék. 

Elegem van minden szinten.

Dolgozz becsülettel, nevelj gyereket becsülettel, ha speciálisan kell, akkor még beléd is rúgunk, ha állod a sarat élhetsz, de ha nem, inkább dögölj meg és húzd le magad a WC-n. 

Ja igen.. Dolgozz becsülettel és egyél fényt, mert éppen most ez a sorsunk. Le kéne mennem a patikába. Kéne. De nem tudok. Nem tehetem meg, nincs miből, és NEM gazdálkodtam rosszul, sőt. 

Igen rosszul vagyok, nagyon, és tudjátok miért? Mert most be kell mennem Leventéhez és mosolyogva eladni az életet, mert ő nem minden tekintetben érti, hogy mi van körülötte. Eladni az életet, és sugallni, hogy minden, de minden a legnagyobb rendben van.

Mondjátok meg, melyik párhuzamos világban?

A puszta tények:

Ebben a hónapban kétszázezer forint deficit.( Állásidő) plusz két elodázott számla hetvenötezer forint értékben, és a patikában (felhőben) hagyott harmincezer forintnyi. Inkább nem is mondom tovább.

Semmit sem szeretnék jobban, mint emberi életet élni, csak annyira, hogy hónap végén még párizsit tehessek a kenyérre, és le tudjak menni a patikába, tápszerért, multivitamin szirupért, emésztést elősegítőért, C-vitamin cseppért. 

Jó nagy álmok ugye?

Ez volt az Autizmus Live. Köszönöm, hogy olvastátok bejegyzésem. (és nagyon szépen köszönöm, ha esetleg van módotokban segíteni.)