De facto ! "Anyának nincsen pénze..! " Ez a mondat, két hónapja, harmincszor elhangzik,minden áldott és nem áldott nap. Egy autista gyereknek gyakorlatilag lehetetlen elmagyarázni,hogy nem úgy mennek a dolgok, vagyis egyáltalán nem mennek a dolgok, mert amikor azt hittük, hogy végre valamely talpra álltunk, és sok év után előre merünk nézni, beütött a Covid járvány első hulláma, amiből, egyáltalán nem jöttünk ki jól. Tulajdonképpen megváltottuk a belépőnket a lejtőre. De facto erről nem beszélünk, ezt ősszel megfogadtam..

Olyan szinten negatív irányba változott a társadalmi (emberi) környezet, hogy a blogíró nyakába akár egyetlen szóért is borítják azonnal a "kedvesebb"olvasók a szart, mindjárt egy egész szekérnyit..Mert mondjuk: "Mákos tészta", és ha már mákos tészta, akkor azonnal szénhidrátzabáló, ópiátokat fogyasztó szenny leszel, a társadalom szemete, csak azért mert gyűlölni, leköpni a másikat muszáj, mert ha nem teszed, nem illesz bele a rendszer által előírt sorba.

De facto, december elején megfogadtam, hogy egy ideig biztos nem írok blogot, mert igen - igen, belém is belém állt, egy két bértollnok, vagy a nagy fiam miatt, vagy az érdekvédelmi munkám miatt, vagy a fogyatékossággal élő fiam miatt, vagy azért, mert nincstelen senkiházi lényem, szeretné felakasztva látni egy jó erős fára, azért mert nem fogom be a "pofám", pedig ebben az országban a fogyatékossággal élők ellátása mesebeli, csak nézzek körül.

De facto, nem akartam kiteregetni megint az életünk, próbáltam küzdeni az árral szemben,egyre nyomasztóbbá váltak a napjaim,hatvan napja, minden nap, nyolcszor elmondom, hogy Anyának, nincsen pénze......

Nem jó mantra, jól tudom, sokan mondanák,hogy jaj most ezt miért mondom, de ha egyszer ez az igazság, akkor nem tudok mást mondani. El kell magyaráznom a kicsi autistának, hogy a legminimálisabb dolgok sem mennek.

Nem fogom letagadni, hogy bajban vagyunk, feléltük az összes tartalékunk, elfogytak a lehetőségeink, és tényleg ott tartunk, hogy vagy a csekkeket fizetem, ( na nem mindet, mert azt már két hónapja nem tudom) vagy eszünk. A Covid második hulláma, és annak járulékai, szép lassan belefojtottak az árba. Lábamon betontömb, süllyedek a meder aljára,úgy ahogy vagyok.

A fiúk november óta itthon tanulnak, Zalánnak a középiskolák zárása óta ez a sorsa, Levente, meg az immunhiányos állapota miatt, az egészségét védendően, gyermekorvosi felmentéssel, iskola-igazgatói engedéllyel,maradt /marad távol a közösségi oktatástól.

Megint tudathasadás közeli állapot nekem, hogy működjön minden rendszer, mert tanulni muszáj. Kisebbnek is, nagyobbnak is. A kisebbnek fejlesztés nincs, megoldás nincs online, az állami rendszerben ez nem divat, a leckékkel mi magunk haladunk előre, ahogy tudunk, mert a megígért küldés sem rendszeres. Már bocs, de a sült galambra nem várok.

Zalánt egyre jobban nyomasztja a helyzet, a bezártság, akárhogy próbáljuk erdész-szakmailag kimozdítani hétvégenként az erdőbe, sajnos eljutottunk arra a pontra, hogy mostantól, el kell fogadja majd, hogy nem fogjuk tudni az anyagi hátterét előteremteni, hogy szombatonként akár a közeli hegyekbe felvigyük. Igen, elsírta magát miatta, nem tagadom és vele sírtam én is. Így marad az ablak és a fák a parkban, tekergés a paneldzsungel szélén, ami a kisebb sorsa is. Pedig olyan szép lett a bizonyítványa, és Zé tényleg megérdemelné..

A férjem december közepe óta állásidőn, alkalmi munka nincs, három napra nem talál,nekem két napot be kell járnom a telephelyre, a részmunkám részeként. Végül is örülhetek, hogy még van munkám, de a javadalomról jobb ha nem beszélünk,mert csak az érdekvédelmünk blokkjának köszönhetően nem repültek el a "káesz"-be vésett juttatásaink. A létszámleépítés állandóan ott lebeg a fejünk felett, vele együtt a létbizonytalanság. Nyílt titok, nem keresek jól, a minimálbért se éri el a fizetésem, azt a bérminimum alattit. Eljutottam arra a  pontra, hogy kifizetődőbb lenne otthon-ápolnom. De facto azért ez így elég gáz. Úgyhogy most éppen azt kezdem intézni,és azon gondolkozom, de tulajdonképpen ezt már évek óta jól tudom, hogy előbb, utóbb ez lesz a sorsom, igaz azt nem gondoltam, hogy éppen így. Keserű-pirula, úgy ahogy van.

Szóval "ba.......meg" eljutottunk arra a pontra, hogy ami befolyik havi szinten, abból kifizetjük a lakhatást, ott nincs pardon ez köztudott Óbudán, és a maradékból maximum 18.-20.-ig eszünk, és ki is ürül a havi büdzsé.

De facto, a gyógyszereimről már rég lemondtam, "teszek a vérnyomásomra",luxus lett a havi tízes, az ellenértéke, a hormonpótlóé meg maga az álom. A srácoknak még egy hónapnyi tartalékuk van,a vitaminokat tekintve, legalább az övék miatt, még nem fáj a fejem egy pár napig.  Az autót félre rakjuk, csak akkor vesszük elő ha nagyon muszáj..Mondjuk amúgy is összetörték két hete, idom csere meg minden, tortúra a biztosító eljárása, és számunkra is alpári módon megalázó, még úgy is, hogy álló helyzetben és hátulról törtek össze minket, amikor a piros lámpánál várakoztunk, teljesen szabályosan. Zalán a lovaglását, most maga szponzorálja, a szeptember vége óta összegyűjtött ösztöndíjából, Leventéé meg már két hete, a TV-re féltetett, és gyűjtögetett pénzéből megy. A szponzorációjára ígéretet kaptunk még november végén, egy Egyesület által,de sajnos azóta is csak ígéret maradt,nem realizálódott, én meg már nem fogok utána kérdezni, nincs hozzá erőm.

Százhúszezer forint deficittel zártam a hónapot, ezen nincs mit szépíteni, pluszban tegnap munka után, két éves elszámoló számlát kapartam ki a postaládából, és vertem miatta hanyatt magam.Kész vége, széttárom a kezeim. Ez már nem fog menni. A deficitet be kell tömnöm a jövő héten, mert kitekerik a nyakam a szolgáltatók, és a bank, per reményem sincs,hogy hogyan fogom megoldani. Nem, nem tudom megoldani ez az igazság, és nyugodtan szét lehet szedni érte, nem, nem gazdálkodtam rosszul, csak annyi történt, hogy nem tudok lépést tartani az inflációval és az elszálló árakkal, az létfenntartásunkat tekintve,a tulajdonképpen semmiből.

De hát ugye itt minden szép ebben az országban,demokráciában élek, a legkisebb fiamat tekintve idilli a helyzete a fogyatékos ellátásban. Ez a családok országa és a jólété..A JÓL-LÉTÉ....ja NEM !!

Nekem, már nincs erőm beszélni, nincs erőm mosolyogni, és pont. Elvégzem a munkám, a legjobb tudásom szerint, foglalkozom a gyerekeimmel maximálisan értük mindent megtéve..Már nem beszélek..Nincs miről beszéljek..Dolgozom becsülettel, rezsirabszolga vagyok, mellette, tanár, tanító, gyógypedagógus, fejlesztő, pszichológus, pszichiáter,krízis-tanácsadó, informatikus,szakács, takarító és mosónő, hordár, pénzügyi szakértő- válságkezelő, vagyis csak egy ANYA, akinek egy kissé MÁS szemmel kell nézni a világra, hogy rendben menjenek a dolgok.

Csak egy Anya, aki most nagyon nagy bajban (szarban) van.. ( De facto,amiről nem beszélünk..)

Ha esetleg van módod segíteni,hogy a felszínen maradhassunk, azt nagyon szépen köszönöm.

( fotó: Tóth Dóra --- Levente és  Világvége 2021 január.. )