Tulajdonképpen tizennyolcadika óta, csak kapkodom a levegőt, és napról napra próbálok túlélni. Ördögi kör, az egész egy rohadt nagy ördögi kör, egy kilátástalan massza, ami szép lassan megfojt. Valamiben mindig megpróbálok bízni, hinni, hogy egyszer majd jobb, szebb lesz, de aztán mindig rájövök, ez nem az az élet és nem az a ház.

Aki ismer, és olvas már egy jó ideje, az nagyon jól tudja, hogy mindent, de mindent megteszek a gyerekekért. Nem ismerem azt a szót, hogy lehetetlen, a reménytelent is megpróbálom reménytelivé varázsolni. Van, amikor sikerül, és van, amikor nem. Mostanában többnyire nem.

Március óta, már csak sodródom az árral, és minden egyes napba, kicsit belehalok. Csak mormolom a mantrám, hogy Dóri neked erőt kell adni, menni előre, csak menni, sose hátra nézni. Tenni és tenni a gyerekekért,családért, a kollégákért, az társadalmi szerepvállalásért, az autista emberekért/ gyerekekért. Menni kell, tenni kell, az úton járni kell, egyenes gerinccel, törhetetlen háttal...

Tudom. ( Teszek és megyek..mint a perpetuum mobile )

De van amikor piszkosul pofán vág az élet. Vagyis hát, ennek az életnek nevezett valami, amit élni kell. Sokszor, ahogy most is. Ülök a konyhaasztalnál, püfölöm a klaviatúrát, kesergek magamban, hogy mivé vált ez a világ?? Itt már tényleg, az ember az embernek farkasa.

Csak nézz körül……………………..

Lehet nagy hibám, de én sosem tudtam rendesen sorban állni. Mindig kilógtam. Az örök rebellis, ahogy sokan mondják a hátam mögött. Sokan bírálnak, és mégis sokan, felém fordulva kérdeznek. Őrzöm a függetlenségem, és nem állok be, nem, nem, az nem én lennék. Nem adom el az ördögnek a lelkemet, és visszamosolygok a tükörnek.

Visszamosolygok, az AUTIZMUSNAK (is), legalább is próbálok.

De az az írás az érmén.

A fej, a fej a kemény....

Sodródom tizennyolcadika óta, csak az üres pénztárcámat nézem, és minden napba belehalok. Bele én, mert nem tudom, mit hoz a másnap. Ez a szeptember betegséget, nincs mit szépíteni. Megint. Valahogy már nem tudok abban bízni, hogy ez most jobb lesz, ez most könnyebb lesz, mert mindig eltalál a havaria.

Mindig és mindig, és csak osztok, szorzok, számolok, határt meghúzok, garast élére rakok, és üvöltök magamban csendesen, hogy elég, már nem bírom, és tényleg nem bírom, mert itt minden elszállt az élet áraiban, a fizetésem, csak odavetett alamizsna, semmire se elég. Legszívesebben kiabálnék, hogy tudod mit, költsd gyógyszerre! Faramuci, de arra költöm, pedig nem is magamnak kiabálok. Minden nap belehalok, amikor a három itthon élő gyerekem nézem. Belehalok, mert nem tudom meddig lesz erőm, mennek az évek, és egyre fogy. Tizennyolcadika után csak keserűen mondom, hogy gyerekek csak fél kilóra telik, de friss legyen az a kenyér, ne használjuk a pirítót, mert az áramot is forintra mérik,ahogy a vizet, a meleget és hamarosan a tiszta levegőt is, ha marad ez a tendencia. Forintra, amiből nincs. Belehalok, hogy minden hónapban tizennyolcadika után beáll a SZÜKSÉGÁLLAPOT, mert ki kell hirdetnem, nincs apelláta. Nincs ellentmondás. Mert van egy határ..ahonnan nincs tovább..

A Covid, a digitális oktatás, a jelen járványkészültsége, az autizmussal fűszerezve, vitte mindenünk. Nincs tartalékunk, ha kinövi, kilukad, elvásik, javíthatatlanul szakad, nincs másik. Se új se javított, se turkált. Sokat magyaráztam, már megértik, pedig eddig is vigyáztak, vigyáznak, becsülik a kis életük. Becsülik, de az élet rendje, hogy nőnek, néha az égig, én meg az asztalba verem a fejem, hogy egy nyár alatt óriásit, és már nem jó a tavaszi, őszre, a cipőt tehetjük ad acta. Jézusom látom én, hogy bokáig ér a nadrág, vagy csukló fölé a pulóver, nincs esőkabát, vagy bakancs, és azt is tudom, hogy ciki. Ciki mert olyan ez a társadalom, hogy minden apró másságért is kirekeszt.

Kirekeszt, ha nő vagy, ha piros a hajad vagy kék, a márkás a ruhád, avagy ha szegényes, ha nincs mosolygós napod, vagy ha éppen az van, ha van munkád, ha nincs, ha szegény vagy akkor súlyozottan, ha meg fogyatékossággal élő, akkor meg mindjárt a perifériára is taszít,és magasról tesz rád, vagy inkább legszívesebben földet hányna rád. Kirekeszt, ha nőként a nőket, vagy férfiként a férfiakat szereted, de még akkor is a férjed vagy a feleséged fiatalabb és mindez fordítva. Kirekeszt, ha a magyarságod keveredve él benned tovább, mert mindenféle nációt örököltél génjeidben hordozva. Kirekeszt, ha zöld a szemed és akkor is ha fekete, vagy ha vörös a hajad, a hátad mögött összesúgnak, hogy megátalkodott boszorkány. Kirekeszt, ha nem vagy keresztény, ha más a vallásod, és egyenesen a pokolról való vagy, ha nem hiszel egy istenben sem.

Kirekeszt, igen mindenért kirekeszt, akkor is ha színleled, hogy állsz a sorban és akkor is ha nem.

Tovább is van, mondjam még?

Egyszerűen elegem van, mutatnék én fricskát most is, de nem tudok.

Szóval ebben a helyzetben egy fogyatékossággal élő gyerekkel, nagyon nem egyszerű, de a szintén speciális nevelési igényű nővérével sem, ahogy a középiskolába vándorló btmn-es kamasszal sem.

Tizennyolcadika után csak magyarázkodom....

Gyerekek értsétek meg, nem megy, egy tábla csoki se megy, de még egy sportszelet se. Semmi se..

NEM TELLIK!

Kenyérre kell. Rezsire kell.. Legfőként rezsire, bérletre, és arra, hogy hetente háromszor- négyszer meleg ételt egyél. A rezsi csekkeket tologatva, hol ide, hol oda,"dezsavü-m" van. Gyerekek, nézzetek körül, fél év alatt ennyire felszöktek az árak. Gyerekek értsétek meg a fizetésem két éve forintra ugyanannyi. Ja, hogy két éve, még futotta belőle huszonötödikén egy-egy sportszeletre? Az két éve volt. Akkor még mosolyogtam, mára már nem tudok. Itt ülünk egy Világjárvány közepén, és rutin (sokkal, többlet) kiadás a kézfertőtlenítő, a maszk, a gumikesztyű, és ha széttárom a kezem se tudok mást csinálni, csak azt, hogy megveszem és, hogy mondom, a SAJÁT és a KÖRNYEZETED védelme érdekében hord, mert soha nem tudhatod, mikor lövi a hátad célba a COVID. Mert a Covid, nem finom, hallhattuk a napokban. Gyerekek értsétek meg, nem vagyok varázsló, bár tehetném, hogy kicsit könnyebb legyen, hogy tizennyolcadika után is legyen mit, az asztalra tenni. Gyerekek értsétek meg ez most nem fog menni. Örüljetek, hogy van még munkám, mert jövőre lehet már az sem lesz. Engem is fojtogat a moratórium, meg a csőd. Emlékeztek, akkor tavasszal még mosolyogtunk, de leizzadva mentünk a számítógépért, hogy tanulni tudjatok? Ti is tudjátok nem volt más választásom. Szerettem volna elkerülni, de nem kerültük el. Viszont lett sikeres egyetemi év, és középiskolai felvételi, legalább ez legyen öröm az ürömben, mert ha a legkisebb öcsétekre nézek, nem leszek túl boldog. Elhiszitek, nem tudom, hogy hogy fogja behozni, azt a lemaradást. Attól mert AUTISTA, ugyanolyan ember, gyerek, mint bárki más, de Őt elfelejtette a rendszer, és csak a lovak jelentik jelen az egyetlen jót a kis életében. Adjatok hálát annak az embernek, aki ezt lehetővé teszi, hogy a lószagú vasárnapokon egy kicsit elfeledjétek a gondjaitokat. Anyátok ezt nem tudná megtenni. Ami neki van, az az életre kell. Arra hogy lássalak felnőni Benneteket. Bár tizennyolcadika után, már egyáltalán nem mosolygok, de látok és érzek, és sírok, ott ahol nem láttok, mert nem szeretem, ha látjátok a könnyeimet.

Igen ez most SZÜKSÉGÁLLAPOT, és erről nem mi tehetünk, hanem a rendszer, amiben élnünk kell.

Igen, tudom, szegénynek bélyegeznek Benneteket. De ebben a szegénységben is tudni kell egyenes gerinccel járni, becsülettel dolgozva élni, és segíteni az elesettebbeken, mindig ezt tanítottam, jól tudjátok. Úgy hajtsd álomra a fejed minden nap, hogy legyen benne egy jó legalább, amit aznap cselekedtél, a jóra emlékezz vissza, amikor a bárányokat számolod. Igen tudom, sajnáljátok az öcséteket, mert nem egészben érti a világot, és messziről virít a rátűzött skarlátbetű. Elhiszitek, neki nem fáj, de nekünk annál inkább. Nem tudom mi lesz vele, teljesen jövőtlen a jövője. Amíg nektek haloványan, de látszik, az övé vaksötét ködbe burkolózik, és ez pokoli módon fáj. Gyűjtenünk kéne neki, hónapról, hónapra, takarékoskodni, mert Ő sosem fog tudni, és nem azért mert nem lesz rá képes, hanem azért mert ez a rendszer nem minden fogyatékossággal élőnek teremt munkát/ munkahelyet, nekünk kell gondoskodni róla, míg élünk. Elhiszitek, nem tudom, mit csináljak, miből teremtsem elő az öcsétek jövőjét?

Ma azt sem tudom, holnapra miből adok kenyérre valót. Értitek már??

Ülök a konyhaasztalnál, és verem a billentyűzetet, közben patakban folynak a könnyeim. Élhetetlen ez az egész, nem tudom mi lesz, se a közel, se a távol jövőben. Nem tudom, mit hoz a holnap, de azt se, hogy mi lesz délután. Mert úgy is azt kell mondanom, hogy nincs……….

Csak ÉLNI szeretnék méltósággal, és felnőni, mosolyogni látni Benneteket, és azt, hogy tizennyolcadika után is előre lássak.. Lássam a holnapot, és ne fájjon annyira a tegnap. Hogy ha elvásik, megjavíthassuk, ha kinövöd, lehessen másik, ha párizsit kérsz, ne csak vaj legyen és némi lekvár. Az öcsétek kaphasson rendes fejlesztési lehetőséget, olyat ami a javát szolgálja, ami az életre tanítja, nem csak általam, mert őszintén szólva, már nagyon elfáradtam.

Csak élni szeretnék, méltósággal, nem csak a földet nézni, mert mostanában csak az van.

Ez egy örök huszonkettes. Nagyon, nagyon, nagyon vacak, fizikailag, lelkileg.. :(

Nagyon nagyon köszönöm ha........