Jó párszor megfogadtam, hogy nem fogok írni, bizonyos dolgokról, amik az életünk érintik, mert a közel és kicsit távolabbi múltban, több hideget kaptam, mint meleget, amikor őszintén írtam arról, hogy mi van bennem, hogyan élünk, jobban mondva, hogyan próbálunk a mocsár felszínén maradni, amit még mindig Autizmus Live-nak hívnak.

Ma töröm a csendet, mert pokoli gyatrán érzem magam, ez az igazság. A hátunk mögött levő év, nagyon megviselte mindegyikünk, minden téren, csak próbáltunk, hónapról, hónapra nem megfulladni, az anyagi gondokban, próbáltunk foggal-körömmel kapaszkodni a lejtőn, hogy lejjebb már ne csússzunk tovább. Foltozgattunk hónapról, hónapra, áthidaltunk, aztán már az utóbbi hónapokban csak legyintettünk, és sodródtunk. Nagyon nehéz írni erről, most is.

Mindig van tervem A-tól Z-ig, egy autista gyerek mellett megtanulja az ember, hogy millió alternatívának kell a tarsolyában lennie, mert sose tudhatod előre, mi fog történni a következő pillanatban. Próbáltam átfordítani a legjobb tudásom szerint, a család költségvetésére, de már annyi mindent írtam át, hidaltam át, hogy eljutottam arra a pontra, hogy ez az ördögi kör megint bezárult, és ólomsúllyal zúdul vissza rám, a nincstelenség.

Igen tudom, nem csak mi vagyunk az egyetlen család, akit a Covid járvány abszolút negatívan ért. De a mi perspektívánkban, nagyon más a helyzet. Egy fogyatékossággal élő gyerek nevelése, abszolút kötéltánc. A laikus ember nem is érti, csak értetlenkedik, hitetlenkedik, kételkedik, a helyzet nehézségében, és újabban éles hangon kritizál, van aki egyenesen gyűlöletet szít.

Igen, eddig bírtam, a nyakamba borult az anyagi „szar”, elnézést, a kendőzetlen megfogalmazásért.

Igen eddig bírtam, tegnap már csak az üres pénztárcámat néztem, és fogalmam sincs, hogy oldom meg, mi lesz tovább. Igen tudom, az életnek mennie kell tovább és vegyek egy nagy levegőt, tisztítsam ki a fejem, és gondoljam át, meg higgyek a csodában és a jó istenben is.

Igen tudom, létkérdés nem feladnom, itt van Levente, itt vannak a nagyobbak, de amikor az ember teljesen magára marad a helyzettel, és nem látja a kiút végét, nem tud mibe kapaszkodni, az fájóan kilátástalan, mint ahogy most is.

Nem vagyok, abban a helyzetben, hogy az anyagi gondokat banki kölcsönnel enyhítsem, áthidalva a jelen helyzetet. Egyszerűen, egy kölcsön fedezetéhez sem elég a fizetésem. Száztízezer nettó, pénteken körberöhögött a bank. Mégis hogy képzelem. Pedig csak hitelkeret emelést kértem, hogy ki tudjam váltani a gyerekek gyógyszereit, vitaminjait. Mind azt, ami az egészséges életet fenntartja Leventénél is.

Csak hitelkeret emelést kértem, hogy a vis major kiadást befoltozzam, ami most miattam történt. Nem sokat, csak pont annyit, amennyi a fizetésem, de merev falakba ütköztem. Igen elsírtam magam a bankban, nagyon. Igen, rám szólt a biztonsági őr, hogy jobb, ha megyünk utunkra csendben, ez nem szociális jóléti intézmény. Igen megalázó volt, de nem szóltam, odébb álltunk csendben. Megpróbáltam, úgy fest ennyit ér a két kezem munkája,na mindegy.

• Menjen kedves, hallotta, nincs lehetősége. Az utcán sírjon.

Őszinte leszek, a női ciklusomat, teljesen fejre állította a két Szputnyik oltás. Jó persze van ilyen, de nálam, extrémen és szélsőségesen. Kétszer hiába ültem az állami rendelésen, hiába mondtam, hogy bajban vagyok, hiába mondtam, hogy húsz napja tokától-bokáig ünneplem a piros betűs dolgokat, és már nagyon gyenge vagyok, nem jutottam be ambuláns. Covid van, tudhatnám. Igen, tudom ! Kétszer négy órát végigültem az autista fiammal a rendelőben, mert nem tudtam hová rakni hirtelen, segítségem meg nincs, csak alig mostanában. Most már Betti lány sem tud csak úgy jönni, csak ha jó előre fix megbeszéljük, már nem lakik itthon. Kétszer ültem végig, és nem azért nem jutottam be, mert unszimpatikus voltam, hanem azért, mert annyira sokan voltak mind a kétszer a nőgyógyászati rendelésen. ("Covid van, tudom!" ) Magam sem hittem, de tényleg. Végül receptet kaptam, meg kontroll időpontot július közepére, de a problémámat az nem oldotta meg.

Végső elkeseredésemben, amikor már felállni is szédültem, a férjemmel konzultálva, az anyagi helyzetünket áttekintve, mondván egy vizit belefér, magánellátásba mentem. Csak hogy kiderült, a baj sokkal nagyobb és orvosolni kell, nagyon sürgősen. Az egy vizitből négy lett, végül „egynapos” beavatkozással, összesen négy ultrahanggal, két hematológiai konzíliummal, és két jó nagy dózis hormonlökettel, meg egy csomó gyógyszerrel, K-vitamin újra beállítással (gyerek korom óta felszívódási zavarral élek), sikerült a problémát és a Szputnyik oltások okozta anomáliát orvosolni. Tetézte az is, hogy lehetett éppen egy szétrobbanó cisztám, magyarázva az extrém piros napokat az is, hozzáadódik a pre-klimax, a széthajtottságom, visszatekintve az utóbbi év itthonról oldj meg oktatást, munkát opusra, szóval a leharcolt mentális és fizikai állapotomnak nem jött jól a két Szputnyik, és annak mellékhatásainak nagy fehér foltja. Semmit se tud róla senki.....

Olyan számlát fizettünk mindösszesen, hogy le sem merem írni. (Kétszáz ezer felett :(  - kedvezménnyel. ) Sokat, rengeteget és igen, nem tehettük meg, túlnyújtóztam a takarómon, szégyen ide-oda, de amikor ott állsz az orvos előtt, és  magadban végig kell gondolnod, hogy nem húzhatod, ott az autista fiad, nélküled neki nem fog menni, kicsi még, a rész-munka neked létkérdés, meg ott van a nagyobb középiskolás is, aki az elmúlt hónapban mindent megpróbált levenni a válladról, csak gyógyulj, akkor nem mérlegelsz csak bólintasz, hogy csináljuk végig Doktor úr.

Pedig kedvezményt is kaptam, és emberként kezeltek, hálás is vagyok érte.

Nem mertem azt mondani az orvosnak, hogy csak egy vizitet tudtam volna. Harminc éve ismerem, sajnos már nem praktizál állami rendszerben, tavaly óta. Mondjuk, meg is értem.

Most rendben vagyok, azt nem mondom, hogy túl fitt, azért még dolgozni kell, de legalább élek. A körorvos kezel tovább, holnap hajnalban mindjárt vérvétel, utána irány a munka frontja.

Most rendben vagyok, úgy.. máshogy meg nagyon nem.

A sarokból bámulnak rám a csekkjeim, Leventének tápszert kéne váltsak, és még rengeteg mindent, az egész havi patika költsége, úgy ahogy van,a deficit. Hó végéig igazolnom kéne a nullás számlákat is az önkormányzat felé, ennünk is kéne, élnünk is kéne. Csoda kéne, meg erő, hogy bele tudjak nézni a jövőbe.

Igen, bajban vagyok.

Nincs kihez forduljak.

Bénítóan fáj, hogy annyira nem vesz emberszámba, a rendszer, a társadalmi környezet, hogy egy fogyatékossággal élő gyerek terheivel együtt, úgy hogy becsülettel dolgozol, még ha éhbérért is, egy vis major helyzet, a kilátástalanságba sodor a végsőkig. Ez a vis major meg társadalmilag is tabu téma, jó sokan bele fognak állni kendőzetlenségembe.

Tegyék. De mielőtt elkezdik, kicsit seperjenek a saját portájukon is.

Nem várom a következő napokat.

Majd a munkába menekülök, meg a mentorálásba, most nagyon sok tennivaló van azon a platformon is. Leventét amúgy is vizsgára kell készítenem, ami lehetetlen erőfeszítés a számomra, de megpróbálom. Sajnos nem tudok egy naponta kijáró gyógypedagógust megfizetni, aki segítene felkészíteni az osztályozó vizsgákra Leventét. Tegnap kaptam róla hivatalos passzust írásban.

Persze kritériumokat nem, se témaköröket, de negyedikes tankönyveket sem, mert az csak matematikából van itthon. A többi másodikos, harmadikos. Az iskola küldte decemberben, teljesen hivatalosan a negyedikes gyereknek. Az ígért online fejlesztés az ablakban, az csak ígéret maradt, és hivatalosan november 9.-e óta csak négyszer leckét, kétszer olyat, amihez tankönyv sem volt itthon.

De vizsga lesz! Persze rúgjunk egyet a szülőn és a gyereken is, aki az immunszupresszív állapota miatt van itthon fészekvédelemben. Vizsgáztassunk persze, úgy hogy Levente majd a nullával egyenlő segítséget kapott ebben a tanévben. Vizsgáztassuk persze!

Nincs pénzünk gyógypedagógusra, segítségre, honnan is lenne. Old meg magad van. Tanítok én persze, de se tanár, se gyógypedagógus, se fejlesztő nem vagyok.

Ritkán kérek ilyet konkrétan, de most igen. Azoktól, akiknek van módjuk segíteni. Tegyétek meg kérlek, hátha találok önkéntesen segítő kezet nyújtó gyógypedagógust, Levente számára, és Valakit/Valakiket, jó EMBEREKET aki segít/segítenek ennek a hónapnak a túlélésében, addig amíg talpra nem állunk újra. (számlaszámom itt a blogfelületen elérhető.)

Ez most tényleg erőmön felüli helyzet. Létkérdés.

Nagyon szépen köszönöm Mindenkinek aki tesz értünk tettekkel, előre is, jó szándékból.

Hátha………………….