Rólam post no meg másokról is..Bejegyzés az életről,a valóságról,jó és rossz dolgokról,a lelkem útjáról...
Tizennyolc éves se voltam,a szakadó esőben a bakancsom leszakadt felsőrészével álltam kezemben,a bokáig érő sárban..nyelve a potyogó könnyeimet..Fiatal voltam és bohó,tele a hiperaktív lényem összes energiájával,a majd megmutatom én a világnak gondolkodással,mert nekem sosem fogják tudni letörni a szárnyaimat hozzáállással..Tizennyolc éves se voltam,és azt hittem enyém a világ..
Tizennyolc éves se voltam,és sajgott a lelkem,nem tudott megküzdeni,Apám rákjával..Nem tudott megküzdeni az élet mulandóságával..Lázadtam magamban..Sokan mondták abban az időben,Dóri Te nem vagy normális,ne kisértsd a sorsod..Tizennyolc éves se voltam,és ittam a veszélyt..
Tizennyolc éves se voltam,kard ki kard,nekimentem a Százasnak..Csendben,nem szólva senkinek,hogy úgy is megcsinálom,és akkor enyém a Glória..
Tizennyolc éves se voltam,és rá kellett jöjjek,hogy vannak korlátaim...Bár meglett volna,időn belül,de nem úgy hozta a sorsom..(a 11 túrás Csehszlovák bőrbakancsom feladta a harcot..) Tizennyolc éves se voltam,és azt hittem,hogy életem legnagyobb tragédiája az a feladott Százas..
Nagy kanossza volt,lelki pokoljárás..de hajtott,a megfelelési kényszer,és a teljesítmény ittasság..és az a gondolat,ha le tudom győzni a Százast,akkor elmondhatom majd a nagybeteg Apámnak,hogy nézd én megcsináltam,Te is lefogod tudni győzni a rákot..Ha én megcsináltam akkor Te is megfogod csinálni..
Nyolcvan kilométernél jöttem rá,rosszul rálépve egy kőre,hogy itt a vége..Itt a vége a majd én megmutatom álmaimnak..Tizennyolc éves se voltam,azt hittem életemben ez lesz a legnagyobb tragédia...
Nem az lett..
Tizennyolc éves se voltam,és megtanultam,hogy sokszor van az úgy,hogy vissza kell lépnem egyet..Tizennyolc éves se voltam és még nem is sejtettem mi vár rám,tovább az életem útján..Kudarcom nem vertem nagy dobra...
Ma Negyven pár valahány vagyok,egy nőtől nem illik kérdezni a korát,egy zsáknyi pofonnal a hátam mögött,és egy másik zsáknyival még előttem..
Lettem akivé váltam,meg van annak is az oka...Tizennyolc éves se voltam,tele sebbel,potyogó könnyekkel a sárban,valahol minden ott kezdődött..
A hosszú évek alatt rájöttem,hogy tűrni kell a pofonokat,mert az élet,nem fáklyás menet..Apám és Anyám liberálisan nevelt,nem voltak korlátok,mégis meg kellett tanuljak a jég hátán is megélni..Küzdeni a feladás után is..mint a Kelj fel Jancsinak...
Küzdeni igen,az élet minden pillanatával,az élet minden pillanatáért...Tizennyolc éves se voltam és nem tudtam mi vár még rám..Apám,Anyám,Nagyszüleim halála,szeretett nénéimé,unokatestvéreimé..A rák nem válogat..az égbe rendelte az első Férjemet is..Mindent egyedül kellett végig csináljak..Sosem volt segítségem..Sokan tiportak volna..Sosem értettem miért..Ma sem értem..Nem adtam rá okot..
Tizennyolc éves se voltam,és nem is sejthettem,hogy a sors az AUTIZMUST adja társul triplán is..Tizennyolc éves se voltam,és nem tudhattam,hogy önhibámon kívül,nem tanulhatok tovább..Keresővé,családfenntartóvá kellet váljak..Korán kellett felnőnöm...Anyám súlyos pánikbetegsége nehéz lecke volt..Súlyos lecke..de megkeményített..
Tizennyolc éves se voltam,és nem tudtam mi az a megélhetési rabszolgaság,a nyomor,a szegénység,az elhagyatottság,a segítség nélküliség,az adósság,a feladatlan csekkek,az éhség, az állandó lemondás...Ma negyven pár valahány vagyok,és nagyon jól tudom..fájó,sajgó módon tudom..és nap mint nap megélem..
Becsülettel dolgozom,de nem értékes a munkám,nem tartják annak,sokszor meg sem köszönik..A forintra váltható értéke,nagyon szerény..32 év után,pont a minimálbér..vagy még annyi se..
Negyven pár valahány vagyok,nem tagadom..talán annyira még nincs rám írva...meglehet jók a génjeim...talán ez az egy jó van bennem,magamnak..
Negyven pár valahány vagyok,és minden nap meg kell járjam lélekben a Kinizsi Százasom..az Autizmus nem gyerekjáték...de igaz az a mondás,hogy a siker kulcsa a saját tempó..bár félek nem lesz rá időm,annyit nem kapok a sorstól,hogy a végén főnix madárként énekeljek...A gyakorlati valóságban nekem egy hét a Százas a lábaimban..igaz minden napra elosztva..még bírja a hiperaktív erőm...igaz rohamosan fogy...
Negyven pár valahány vagyok,és sokszor szégyenlem,hogy segítségre szorulok..Segítségre önhibámon kívül,mert sokunkat elfelejt,vagy megnyomorít a rendszer..Megnyomorít igen...nem csak lélekben...Sokszor utálom az életem belül,de kívül szeretnem kell,a gyermekeim miatt,hisz nekik remélem erőt adok...
Talán példát is mutatok....
Negyven pár valahány vagyok,egy szerencsétlen senki,egy a tízmillióból..Megtanultam senki lenni,de mégis Valaki..EMBER...az embertelenségben..aki csak a két kezét tudja adni,de azt bármikor..bárkinek...Szívből és szívesen..
Negyven pár valahány vagyok,és remélem hagyok nyomokat..és talán egyszer az életben főnixmadárként énekelhetek..
Negyven pár valahány vagyok,az élet megtanított küzdeni..Minden egyes áldott nap..Sokszor azon gondolkozva,hogy meddig lesz még erőm..belehalva minden napba és minden hónapba..Megfojt a pénztelenség..Ismerem a korlátaim..
Negyven pár valahány vagyok,élet survivor,és ennek nem így kéne lennie,jól tudom..
Az Autizmus nem filléres játék..Sokan nem értik..pedig sokszor magyarázom..hogy nem szabadna elengedni a szülők kezét a rendszernek..De a rendszert nem érdekli a sorsunk,félemberek vagyunk..még mi is szülők..
Lázadnék,de nekem nem lehet..épp ezért segítek,ha tudok,tudásommal,tapasztalatommal,mindenkinek..aki kéri,szívesen a legjobb tudásom szerint..
Negyven pár valahány vagyok,és nincs jövőképem,belehalok minden éjszakába,amikor arra riadok,hogy mi lesz velük..Csak kapkodom a levegőt,és kezembe temetkezve sírok..Nem tudom a megoldást..
Sokszor gondolkozom,hogy miért ezt az életet rendelte nekem a sors,sokszor könyörgöm jobbért vagy könyörületesebbért..De nem adatik..bárhogy tennék érte,bárhogy imádkozom..
Negyven pár valahány vagyok,akinek csak a remény maradt,és lélekben rengeteg tenni akarás ha csak a két kezemmel is,az AUTISTA gyerekekért,emberekért...Azért,hogy élhető életet éljenek...
Negyven pár valahány vagyok és nekem minden nap egy Kinizsi Százas..A lelkem minden nap megjárja...könyörtelenül,megváltásért esedezve,hogy egy kicsit könnyebb legyen..
Megváltásért esedezve,az életért,az ételért,hogy ne legyen annyira küzdelmes minden napunk...
Bevallom sokszor fáj a sorsom,az utam,de viselem,muszáj....Meg kell mutatni az életnek,hogy bivaly erősek vagyunk mi Autista gyerekeket nevelő szülők...
Nincs más választásunk....
Ez az Autizmus Live..Ez az életünk....Hosszú út aminek sosem látjuk a végét...nehéz akadályokkal teli,örök talány..
Bejegyzésem végén szeretnék köszönetet mondani mindazoknak,akik mellettünk állnak,támogatnak minket,a gyerekeket nehéz utunk során és nem engedik el a kezünk..Bevallom,nélkülük,már rég feladtam volna,és potyogó könnyekkel állnék a sárban...Ahogy ott akkor anno.....azon a Kinizsi Százason...
Szóval KÖSZÖNÖM csupa nagybetűvel...Köszönöm NEKTEK!
