Vendégírás: A napos oldal.. (integráció)
2017. április 22. írta: Autizmus Live

Vendégírás: A napos oldal.. (integráció)

Fogadjátok szeretettel: Ferbert-Vadász Ágnes írását az INTEGRÁCIÓRÓL..

A történet Csömörön kezdődik és a XVI.kerületben folytatódik..

Olvassátok szeretettel...

A napos oldal – amikor megvan a szándék és elköteleződés az integrációra

Mindenhol azt hallom, olvasom, hogy az oktatás-nevelés szempontjából talán a legrosszabb helyzetben a magasan funkcionáló, integrálható autisták vannak, hiszen számukra nincsenek megfelelő befogadó intézmények és az integrált (sőt, urambocsá’ inkluzív) oktatás-nevelés hazánkban igencsak gyermekcipőben jár. Ez tény, nem is kívánok vitatkozni ezzel az állítással, magam is látom, hallom, tapasztalom az igazságát.

Mégis úgy gondolom, hogy érdemes teret adni azoknak a már elindult jó gyakorlatoknak, ahol legalábbis megpróbálkoznak a magasan funkcionáló autista gyermek integrációjával az óvodában, iskolában; ahol nem a problémát látják bennük, hanem a kihívást. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy mi valamilyen csoda folytán mindezt megtapasztalhattuk és immáron 10 éves, Asperger-szindrómával diagnosztizált lányom minden szempontból „sínen van”. Szeretném megosztani a tapasztalataim, bízván abban, hogy talán néhány szülő, pedagógus, vagy akár intézményvezető erőt és ihletet tud meríteni belőle.

Flóra három évesen kezdett el óvodába járni. Akkor még nem sok jel utalt arra, hogy autizmus spektrum zavarral él, mindössze annyi – általam érzékelhető – jele volt, hogy repkedett, de erre minden szakember csak legyintett, mondván: majd kinövi. Utólag már tudom, hogy sok egyéb tünete is volt már akkor is, de laikusként ezeket nem érzékeltem és mivel egy gyermekem van, nem volt összehasonlítási alapom, hogy milyennek kellene lenni egy neurotipikus három évesnek. Mivel egyébként „tankönyvi” volt a fejlődése (mind a mozgás, mind a beszéd, mind a szobatisztaság és egyéb funkciók terén) három évesen úgy ment óvodába, mint bármelyik másik kisgyermek. Az első, amit feltűnt, hogy az oviban az első évben szinte egyáltalán nem beszélt – annak ellenére, hogy más közegben már folyékonyan és roppant választékosan tudta kifejezni magát. A drasztikus problémák 4-5 éves kora között jelentkeztek (ami az autizmusban érintetteknél nagyon is jellemző). Ekkor már komoly viselkedési problémái voltak az óvodában: képtelen volt betartani a közösségi szabályokat, mindennapossá váltak a dühkitörések, agresszív megnyilvánulások. Az óvónők rendszeresen jelezték ezeket a problémákat, nekem is és a pedagógiai szakszolgálatnak is, de nem jutottunk dűlőre, sötétben tapogatóztunk. Ekkor már itthon is érzékeltünk egy sor jellegzetes tünetet, mint például az érzékszervi túlérzékenység, a rugalmatlan viselkedésszervezés, a sztereotip tevékenységek, extrém válogatósság, a változástól való kiborulás, egyensúlyzavarok, stb. lehetne hosszasan sorolni. Mindennek ellenére én még mindig nem érzékeltem, hogy a gyermekem annyira más lenne, mint a kortársai. Egyszer az óvónőket kérdeztem, hogy „tényleg ANNYIRA más?”, mire biztosítottak, hogy igen, Flóra nagyon más, mint a kortársai. Erről aztán egy nyílt napon magam is meggyőződtem, amikor is kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy a gyermekem MINDENT másképp csinál, mint a társai. Az óvónők ekkor már kijelentették: nincs eszközük a gyermekemhez.

Közben párhuzamosan több szálon küzdöttünk a diagnózisért. Nem részletezem azt a mintegy másfél éves kálváriát, mire végül a Vadaskertben egy hetes kivizsgálást követően végre papírunk is volt arról, hogy Flóra Aspergeres autista, és szinte ezzel egyidejűleg a szakértői bizottságtól is megkaptuk az SNI-státuszt. Ekkor Flóra öt éves volt.

Innentől indult a „sikersztorink”. Ahogy az sokszor lenni szokott, valamilyen csoda folytán az óvoda alapító okiratában szerepelt az autisták integrációja. Senki nem tudja, hogy került bele, hiszen korábban nem volt erre sem valós szándék, sem érdemi törekvés, csak papíron létezett a dolog. Ekkor azonban egy valódi, hús-vér autista problémáját kellett megoldani a gyakorlatban – és nyilván nem csak az övét, hanem az egész csoportét, hiszen a mi problémánk kihatott az egész közösségre. Végtelenül hálás vagyok mind a fenntartónak, mind az intézményvezetésnek, mind a csoportban dolgozó pedagógusoknak azért, hogy valódi megoldásra törekedtek, hogy megvolt bennük a szándék, a nyitottság, hogy érdemben, minden érintett javára kezeljék a helyzetet.

Először is óriási meglepetéssel konstatáltam, hogy felvettek egy félállású gyógypedagógiai asszisztenst. Tény, hogy az intézményfenntartó önkormányzat híresen család- és gyermekbarát, és mind az óvoda, mind – amíg még erre volt lehetőség – az iskola speciális igényeit törekedett kielégíteni, akár plusz státuszok finanszírozásával is. Az pedig az intézményvezetés érdeme, hogy nem egyszerűen egy asszisztenst vettek fel, hanem olyasvalakit sikerült találni, aki TÉNYLEG jártas volt a témában. Ezen lepődtem meg a leginkább, hiszen – ne feledjük! – akkor Magyarországon még semmilyen hivatalos képzés nem létezett e téren, akkor indult először a Bárczin autizmus szakirány! Emlékszem, amikor először találkoztam a gyógypedagógiai asszisztenssel, gondoltam, majd felvilágosítom… aztán csak pislogtam nagyokat, hogy „jé, ő ért az autizmushoz, nem is kicsit!”. Mindent, amit tudott, önszorgalomból sajátította el, az AOSZ keretein belül, miközben gyógypedagógiai tanulmányokat is folytatott. Az asszisztens jelenléte felbecsülhetetlen értéknek bizonyult, a következők miatt:

  • Tehermentesítette az óvodapedagógusokat, akiknek immáron nem kellett a konfliktusokat, dühkitöréseket kezelni, hanem csak a pedagógiai munkára koncentrálhattak – az asszisztens már csírájában tudta érzékelni az autistákra jellemző „overloading” állapotokat és konfliktushelyzeteket, így ezek nem is hatalmasodtak el.
  • Alvásidőben ki tudta vinni a csoportból Flórát, aki már nagyon régen nem aludt délutánonként az oviban, akár más gyermekekkel együtt.
  • Bevezetett egy sor autizmus-specifikus eszközt, amely Flóra számára kiszámíthatóvá, bejósolhatóvá és érthetővé tette az óvoda, meg úgy általában a társas kapcsolatok világát (pl. vizuális napirend, szabálykönyv, stb.)
  • Kiscsoportos foglalkozások keretében, jól ismert társakkal együtt segítette Flóra szocializációját. Így apránként a csoport minden tagja részesült plusz fejlesztésben, ami mindannyiuk hasznára vált.

Az asszisztens jelenlétéből az egész csoport profitált, amit a szülőtársak is érzékeltek és értékeltek.

Nem ez volt azonban az egyetlen újítás. Az intézmény felvett egy olyan óvodapedagógust, akinek gyógypedagógus végzettsége is volt, innentől ő végezte a Flóra számára előírt fejlesztő foglalkozásokat. Ez is rengeteg előnnyel járt, hiszen korábban a pedagógiai szakszolgálat szakemberei csak heti egy-két alkalommal látogattak el az intézménybe, akkor is maximálisan leterheltek voltak, míg az új fejlesztő folyamatosan ott volt az óvodában: az udvaron, a folyosón, az öltözőben. Ez egészen új minőséget hozott Flóra fejlesztésében, hiszen a fejlesztője szinte bármikor elérhető volt és látta Flórát minden tevékenység közben.

Összességében a diagnózis, az egyéni fejlesztések (ebben az időben pszichológushoz is hordtam Flórát és magam is kialakítottam új viselkedésszabályozási eszközöket), valamint az intézmény által biztosított rengeteg támogatás és szakszerű segítség néhány hónap (!) alatt már gyökeres változásokat hozott Flóra állapotában. A dühkitörések és agresszív megnyilvánulások lényegében teljesen megszűntek és apránként el tudta sajátítani a közösségi normákat, szabályokat.

Itt kell megemlítenem a pedagógusok – szerintem nagyon pozitív – szemléletét, ami úgy vélem, a sikeres integráció egyik legfontosabb összetevője. Ez pedig az az attitűd, hogy bármilyen „problémás” is egy gyermek, ők elsősorban a pozitívumaira, az erősségeire koncentráltak és ezt igyekeztek érvényre juttatni, hangsúlyozni a csoport előtt is. Elfogadással, toleranciával viszonyultak Flórához és számtalan lehetőséget kapott arra, hogy az erősségeit (mert van bőven) megcsillogtathassa. Az már hamar kiderült, hogy Flóra „verbális autista”, tehát neki a nyelvi logika, a verbális memória, a szövegértés az erőssége. A kortársai részéről olyan attitűd alakult ki iránta, hogy a gyengeségeit jól tolerálták, egy legyintéssel elintézték („ő ilyen”), sőt, támogatták, segítették (pl. a csoporttársai öltöztették, sokszor a pedagógusok neheztelése ellenére is), emellett pedig elismerték a kiemelkedő intellektuális képességeit, a fantáziáját, az egyedi meglátásait és ötleteit. Sokszor könnyekig hatódtam, amikor azt érzékeltem, mennyire szeretik a társai. Biztos vagyok abban, hogy az óvodapedagógusok hozzáállása határozta meg Flóra csoportbéli helyzetét, az ő viszonyulásukat vették át a gyermekek.

A sikeres óvodai integráció után elérkezett az iskolakeresés ideje. Sokáig reménytelennek láttam a helyzetet, hiszen már az autizmus szó említésére is merev elzárkózást tapasztaltam az intézmények részéről. Úgy 10 környékbeli iskolát (köztük reformpedagógiai elvek alapján működőket) hívtam végig és tettem le csalódottan a telefont. Flóra állapota ekkor már lehetővé tette, hogy integráltan tanuljon (fél évvel korábban egy lyukas garast nem adtam volna ezért), de az autizmus szó, mint valami mumus lebegett a fejünk felett. B-tervként néztem alapítványi iskolát is, ami ugyan messze is van, meg drága is, mégsem emiatt volt ellenérzésem… hanem azért, mert Flóra LÁNY. Márpedig a szegregált intézményekben nagyon kevés a lány, ez egy külön kereszt számunkra. Igaz, ígérték, hogy ha Flórát oda íratjuk, mindenképpen kerítenek mellé egy másik kislányt, hogy ne legyen egyedül, de ettől még „fáztam” a gondolattól. Szerettem volna elérni, hogy Flóra normál iskolába járhasson, olyan helyen, ahol szívesen látják, nem tehernek tekintik. És ekkor „csoda történt”…

Mivel ismerőseink, barátaink ismerték a helyzetünket, nyitott szemmel és füllel jártak a világban, felhívták figyelmünket minden kínálkozó lehetőségre. Egyszer csak jött a hír, hogy egy környékbeli iskolában – ahol ugyan szerepelt az autizmus az alapító okiratban, de eddig csak papíron – valamilyen csoda folytán felvettek egy Aspergeres kisfiút. Ez megcsillantott számunkra is egy reménysugarat, hiszen az adott iskola már felmerült lehetőségként korábban is, de kevés esélyt láttunk, hiszen még soha nem fogadtak korábban autistát. Ráadásul megtudtuk, hogy egy olyan pedagógus is első osztályt kap, aki a személyisége, szakmai elvei révén már sok „problémás” gyermeket integrált sikeresen. Autistát még nem, de hátha…

Különben is, egyszer egy tanítónő nekem azt tanácsolta, hogy ne iskolát válasszak, hanem pedagógust. Szerencsére még személyes ismeretség is volt, így megkerestük a tanítónőt, aki kifejezetten nyitottnak mutatkozott arra, hogy Flórát integrálja. Az intézményben indultak iskolaelőkészítő foglalkozások, így elkezdtünk járni ezekre, hogy Flóra ismerkedjen az iskolával, illetve a kiválasztott tanító nénivel. Én már az első alkalommal leültem az igazgatóval és a helyettesével, jeleztem, hogy egy Aspegeres gyermeket szeretnék ide hozni, érdeklődtem, mit szólnának hozzá. A válasz az volt, hogy járjunk az előkészítőkre, nézzük meg, hogyan alakulnak a dolgok és ha a kiszemelt tanító néni vállalja Flórát, ők nem fognak akadályt gördíteni elénk. (A korábbi makacs elzárkózáshoz képest ez üdítő kivétel volt!)

Időközben kiderült, hogy ebben az iskolában tényleg elindult valami. Az a szülő, akinek az Aspergeres gyermeke már oda járt, utat tört nekünk is. Az AOSZ közreműködésével belső képzést szervezett az intézményben tanító pedagógusok számára, ahol elég sokan vettek részt önkéntes alapon – köztük a mi kiszemelt tanító nénink is. Felgyülemlett egy csomó elméleti tudás (szakirodalom) és gyakorlati tapasztalat is a témában, amit a pedagógusok egymás között megosztottak, megvitattak. A pedagógusok többsége nyitott volt az új ismeretekre, szemléletváltásra. A kiválasztott tanító néninkre pedig különösen igaz volt ez: elolvasott rengeteg szakirodalmat, konferenciákra járt, gyógypedagógusokkal konzultált, családlátogatásra jött, sőt, azt is sikerült megszervezni, hogy találkozzon Flóra óvónőivel és megvitassák az eddigi tapasztalatokat. Szerintem gyerekből még ennyit nem készültek! A mai napig könnyekig hatódom, ha visszaemlékszem, mennyi energiát fektetett abba, hogy Flórát integrálja!

Az iskolakezdésre már semmilyen kétségem nem volt afelől, hogy a lányom jó helyen van. Sokat számított a sikeres óvodai integráció, problémamentesen vettük az első akadályokat. Idővel jelentkeztek ugyan kisebb nehézségek – Flóra figyelme elkalandozott, nem tudott koncentrálni, nem bírta a terhelést, jelentkeztek a túltöltődések, de a tanító néni azonnal lépett: vizuális támogatást és egyéni motivációs rendszert vezetett be és az osztályban tanító többi pedagógust is megkérte, hogy alkalmazzák ezeket. Sok-sok elfogadással, toleranciával, Flóra erősségeinek a hangsúlyozásával és néhány autizmus-specifikus eszköz alkalmazásával sikerült elérni, hogy Flóra Aspergeresként tökéletesen helytáll egy normál általános iskolában.

Jelenleg negyedik osztályos. Kitűnő tanuló – ő tűzte ki célul maga elé és meg is valósította. Szeret iskolába járni, van „legjobb barátnője”, de a többi kislány felé is képes már nyitni. Pláne mostanában, amikor Harry Potter-őrület tombol az osztályban, ami Flórát is beszippantotta: rengeteg közös témát kínál a kortársakkal. Teljes értékű tagja a közösségnek. Az elsős tanító néni sajnos csak három évig volt velünk, de Flóra kiváló alapokat kapott, amit a jelenlegi osztályfőnökével tovább tud vinni. Továbbra is elfogadó, támogató közegben van. Apránként megtanulta kompenzálni a hiányosságait – a fejlesztések és az intelligenciája révén. Ma már kívülállók nem is nagyon érzékelik a másságát – talán csak a repkedés az egyetlen, ami miatt érzékelhető, hogy más, mint a többiek. De órán már vissza tudja fogni magát, képes koncentrálni (igaz, ez számára óriási erőfeszítést igényel, de megoldja. Akarja. Ő akarja!)

Lehetne jobb is? Persze. Az integrált/inkluzív oktatás és nevelés rengeteg lehetőséget rejt még magában és valóban gyerekcipőben járunk még ezen a téren. De valami már elindult és ez a valami is rengeteget jelent, ahogy a mi példánk is igazolja. Flóra már olyan alapokkal indul az életben, ami lehetővé teszi, hogy felnőttként teljes értékű – sőt, megkockáztatom, hogy akár kiemelkedő – tagjává váljon a társadalomnak. A lehetőség adott. Kicsit tartok attól, ami még a közoktatásban ránk vár, de ha folytatódik ez a szerencseszéria, akkor semmi baj nem lehet. Na és persze mindig van B-tervünk is.

integracio.jpg

A cikk írója: Ferbert-Vadász Ágnes

 

süti beállítások módosítása